Thanksgiving 2008 Hálaadás

Nem mindig így ünnepeltük a Hálaadást. Tizenkét évvel ezelőtt, frissen az USÁ-ban, a Hálaadás számunkra nem jelentett többet egy négynapos hétvégénél. Az első évben, 1996-ban, egy különös Hálaadás-napi vacsora után -- amit egy végtelenül kedves Philadelphiai lánynál töltöttünk egy soknyelvű fiatal baráti társaságban -- felkerekedtünk, és az ünnep hátralevő három napján New York nyüzsgő utcáin barangoltunk. Rá egy évre újra visszazarándokoltunk New Yorkba az ünnepi hétvégére. Valahogy a novemberi végi pulykalakoma varázsa kezdetben nem tudott megérinteni bennünket.

Ma, tizenkét évvel és néhány gyerekkel később, némileg magam is meglepődöm, hogy a Hálaadás számomra talán a legszívmelengetőbb ünnepe lett az évnek. Hogy ez hogyan történt, ahhoz el kell mesélnem néhány kedves emléket az elmúlt tizenkét évből.

Minden novemberben barátok, szomszédok, kollégák hívtak bennünket, hogy együtt ünnepeljünk a családjukkal, mert mindenki úgy érzi, hogy ezen a napon senki nem maradhat magára. Es hogy mit ünnepeljünk? Azt, hogy együtt vagyunk, finomat eszünk, iszogatunk, beszélgetünk, sztorizunk, egymás életének részei leszünk, és még egy kicsit együtt vagyunk. Semmi bálvány (a pulyka nem számít, hiszen az a főfogás), semmi ajándék, semmi komoly lakásdekoráció, csak jó társaság és finom falatok, de abból jó sok. Bár mi évről évre ellenáltunk, hogy szívvel-lélekkel ünnepeljünk egy számunkra idegen hagyományt, a baráti meghívások nem szűntek meg, hanem lelkesen áradtak felénk minden novemberben, ahogy közelgett a jeles nap. Ezeknek a kitartó meghívásoknak és barátaink -- különösen a Youman és a LeFrancois család -- vendégszeretetének köszönhetően lassan egyre közelebb éreztük magunkhoz ezt az amerikai hagyományt, mígnem néhány éve magunk is felbátorodtunk és Hálaadás-napi vendéglátókká váltunk. A magunkhoz hasonlóan zöldfülű Dobolyi családdal együtt tanultunk bele a pulykasütés fortélyaiba és a nagy lakoma élvezetébe. Azóta is ösztönösen nyúlunk vissza a velük együtt megteremtett újvilági hagyományainkhoz.

A 2008-as Hálaadást a LeFrancois családdal töltöttük, és az ünnep ismét éppen azt nyújtotta, amit annyira szeretünk benne: sütés-főzés, ínycsiklandó illatok, hangulatosan terített asztal tizenkét főre, hatalmas, pirosra sült szárnyas, isteni piték, gondtalan órák szomszédainkkal, akiket szinte családként szeretünk, evés-ivás, dínom-dánom, és még egy kis evés-ivás, dínom-dánom. Aztán a végeláthatatlan hétvége, a maradék finomságok falatozása és a semmittevés ideje. Hát van ebben az ünnepben mit nem szeretni?

Vannak még képek, ha érdekel.

Our Thanksgiving celebration has come a long way. Twelve years ago, as newcomers to the US with no extended family around, we were thrilled at the prospect of a four-day weekend with no agenda. In 1996, after an unusual Thanksgiving gathering of mostly novice turkey consumers from various corners of the world at a generous host's house in Philadelphia, we took advantage of the remaining three days of the holiday and headed to New York City for a fun-filled weekend. The following year, we found ourselves back in New York City again on the same weekend. Somehow, the beauty of a turkey feast on a chilly Thursday in late November was beyond our comprehension.

Today, twelve years and a few kids later, I am somewhat surprised myself that Thanksgiving has become my most cherished holiday. Here's what has happened in the twelve years since we first dipped those turkey legs in gravy in Philadelphia:

Every November people around us, co-workers, friends and neighbors, invited us to join their families for Thanksgiving, making sure that we were able to celebrate with others if we wished to. Celebrate what? Celebrate being together, eating great homey food, sharing traditions, recipes and stories, sitting back on the couch with a glass of wine, and being together a little more. No holiday idols, no presents, no fancy decorations, just the bare essentials, in abundance. Year after year we resisted to put our hears into this holiday, nevertheless, the invitations did not cease. With time, the wonderful people that opened up their homes to us on Thanksgiving, made us warm up to this American tradition. Every Thanksgiving, we are thankful particularly to the Youman and LeFrancois families for sowing the seeds. Soon enough, we started hosting our own thanksgiving dinners, experimenting with existing customs and creating new ones in the company of a fellow novice Hungarian family, the Dobolyis, loving every moment of it.

This year, we invited our neighbors, the LeFrancois family to spend Thanksgiving with us, and our celebration was once again the perfect Thanksgiving, encompassing everything this holiday means to us. The excitement of cooking and baking for the big fiesta, the overflowing dinner table set for twelve, the enormous roasted bird, delicious pies, a carefree evening with our feels-like-family neighbors, eating and drinking and eating and drinking, followed by a neverending weekend with a cornucopia of our favorite foods and treats in the fridge and pantry. If there is anything not to like about this holiday, we have yet to find out.



There are more pics in case you are interested.