"És hogy bírod négy gyerekkel a strapát?"
Ezzel a kérdéssel olyan gyakran találom szemben magamat, hogy már csak elmosolyodom, és rávágom a rutin válaszomat: "Két gyerek után már mindegy, hogy hányan vannak!"
És tényleg van benne valami. Két gyerek után az ember élete folyton a gyerekek körül forog, a házban mindig rendetlenség van, az autó tele van gyereküléssel, és tíz évig gondolni sem lehet egy jó étteremre, színházra vagy kirándulásra. Nem úgy persze az állatkertre meg a játszótérre. Két gyerek erről ugyanúgy tud gondoskodni, mint négy vagy nyolc.
Na de nemrégiben a Nóra és az Áron egy-egy barátjuknál töltötték a péntek estét, így két gyerekkel ülhettünk le vacsorázni, és éjszakába nyúlóan négyesben tereferéltünk. És két gyerekkel egyáltalán nem olyan volt az este, mint néggyel.
Négy személyre pikk-pakk meg lehet teríteni az asztalt. A vacsora közben nincs zsivaly. Olyan kevés étel fogy, hogy a maradékból még a másnapi vacsora is kijön. Kaja után az asztalt egy szempillantás alatt lerámoljuk, hiszen csak az asztal felét kellett használnunk. Az egyébként olyan fájdalmas fogmosás-fürdés-pizsama szertartáson könyörgés nélkül tíz perc alatt túlvagyunk. Szóval vannak, akik ennyivel megússzák minden nap?!
Aztán egy-egy este, mikor félig ájultan beesem az ágyba, szintén eszembe jut, hogy azért négy gyerek az nem két gyerek. Hogy illusztráljam a strapamennyiséget, végigmegyek egy hétfői napunkon. Ezt leginkább magamnak írom össze, hogy ne sírjam vissza ezeket a napokat, amikor a gyerekek már egyetemre járnak ;-)
Szóval, a hétfőnk ilyen:
Reggel a hétvégén lecsupaszított fridzsiderből kihalászom a maradványokat, és négy embernek ebédet csomagolok belőle.
Leadom a gyerekeket az iskolában, aztán vágtatok a közértbe, különben felkopik az állunk a hét hátralevő részében.
Megveszek 9 liter tejet (nem viccelek: 3,5 liter 2%-ost, 3,5 liter zsírmentest, és 2 liter laktózmentest -- és nem a tartóstejről beszélek, hanem a friss tejről, aminek a hűtőben kell helyet találnunk), 24 zsömlét, 36 tojást, 3 kiló húst, tíz doboz joghurtot, öt-hat doboz müzlit, hogy csak a lista állandó első néhány sorát említsem. Ezzel kihúzzuk péntekig.
Otthon épphogy elrámolom a cuccot, máris sétálhatok ki az iskolabusz-megállóba, mert hétfőn a Lilikének csak 11:15-ig tart az iskola.
Lilivel megebédelünk (én inkább reggelizem, mert előtte még nem ettem semmit), aztán elfurikázunk a műjégpályára, mert ugyan a korcsolyaórája csak csütörtökön van, hetente egyszer ki kell mennie a jégre gyakorolni. Szóvan gyakorlunk egy sort. Lilikével ilyenkor madarat lehet fogatni.
Aztán szaladunk haza, hogy mire fél kettőkor a Nóra és az Áron megérkeznek az iskolából, mi is otthon legyünk. Különben mindenki elfelejt nekiállni a házi feladatának.
Háromra fuvolaórára visszük a Nórát. Fél négyre vissza kell érni érte, és mivel hazamenni nem érdemes, inkább beugrunk a Lilivel a könyvtárba néhány új mesekönyvért.
Nórát a fuvolaóráról egyenesen a zenekari próbára taxizzuk 3:45-re.
Innen haza, de a házba bemenni nincs időnk, csak betelefonálunk az Annának, aki időközben hazaért az iskolából, hogy két perc múlva a ház előtt vagyunk, és beszállhat az autóba: irány a rajzóra.
Ezután van negyven percem otthon, mielőtt a Nórát haza kell hoznom a zenekarról. Ilyenkor észre szoktam venni, hogy van ám egy fiam is, akkor is, ha ma nem ő a főszereplő, és végigrágom vele a legfrissebb futballhíreket, csak hogy ne tűnjön föl szegénykének, hogy egész nap rá se nézek. Közben beindítok egy mosást.
Aztán már csak két fuvar: Nórát haza a zenekarról, aztán hat-nyolc perc otthon, majd Annát haza a rajzóráról.
Hat húszra lenyomtunk minden programot, úgyhogy én, mint aki jól végezte dolgát, nekiláthatok vacsorát főzni. Még szerencse, hogy van miből főzni, mert reggel bevásároltam. Innen minden sínen van, csakhogy amikor lejár a mosógép és leszaladok átrámolni a ruhát a szárítóba, garantáltan odakap a vacsora. De sebaj, hétfő estére elég alcsonyak az elvárások.
Hál' istennek csak egy hétfő van a héten. Nem minden napunk ilyen sűrű ám, ezért máskor arra is jut időm, hogy kitakarítsam a konyhát vagy összepározzam a heti kb. 110 darab zoknit (megint nem viccelek ám, hét nap szorozva tizenkét lábbal az heti 42 pár, plusz a vasárnapi sízoknik, Nóra tánczokniai, meg néhány tornazokni itt-ott, 50-60 pár mindig van).
Az a legviccesebb, hogy én meg közben állás után akarok nézni. Persze ha én dolgozni járnék, akkor nem lenne rajzóra az Annának meg fuvolaóra a Nórának meg korcsolyázás a Lilinek, és cserébe a megspórolt pénzből étteremből hozhatnánk minden este a vacsorát és eldobható zoknikat hordhatnánk. Hmm... Ezen még gondolkodom...
